Én is köszönöm

Image_1
Három éve elképzelni sem tudtam, hogy bármi közöm lesz a fotós szakmához. 

Azt pláne nem, hogy egy két kredites, szabadon választható "Fotó" tantárgynak köszönhetem majd, hogy három éve a fotós szakmán kívül semmi mást nem tudnék elképzelni magamnak.

Fotózni szerettem előtte is, meg kattintgattam is, sokat, de a szerelem a negyedik félévben kezdődött, a BKF-en. Pedig igazán nem sok mindent tanultunk ott: képeket nézegettünk heti egyszer, másfél órában. Mégis, azt hiszem mindent, amit ma szeretek fotózásban, és az emberekben akik művelik, ott értettem meg.

A félév végére gyűlt bennem össze annyi bátorság, hogy a nyárra jelentkezzek a tanárnál gyakornoknak a HVG fotórovatához. A tanárnál, akiről csak annyit tudtam, hogy Bánkuti Andrásnak hívják, mindig nagy fotóstáskával jár, mellesleg talán valami köze van a MUOSZ fotó-szakosztályhoz, és a HVG fotórovatához is. - Szerénysége ennyit árult el a diákok felé.

Talán az unokáimnak is mesélni fogom a történetet, mikor Marcival ketten aláírtuk a papírokat a HVG-nél az első napon, Andrásnak pedig csak annyi volt a kérdése, hogy van-e nálunk fényképezőgép, és már küldött is minket a Duna-partra, ahol épp a holokauszt emlékműnél tüntettek. - Innentől pedig 1-re csökkent a lehetséges karrier-opciók száma.

Kép képet, hónap hónapot, év évet követett, én pedig a főiskola mellett ottragadtam a fotórovatnál, amikor csak tudtam. Hogy mekkora emberek között is, arra csak az elmúlt néhány hónapban kezdtem rájönni, mióta nem csak tanulóként, hanem kollégaként próbálok felnőni a szinte elérhetetlen, félisteni szintre. (a félisten jelző pedig egyáltalán nem túlzás, legalábbis magamnak mindig ezt mondogatom, amikor megpróbálom elképzelni a helyzetet)

Amikor egy délután csörög a telefonom, és egy idősebb fotóriporter kérdezi tőlem - kicsit elcsukló hangon - hogy úgy hallotta, elmegy a Bánkutya a HVG-től, és hogy ez biztos nem igaz; amikor a Szigeten a hajnali buli közepén kijózanít valakit, mikor megtudja ugyanezt, nos, akkor értettem meg igazán, hogy egy olyan emberrel dolgozhatok együtt, aki azzá tette a szakmát, amiért ma mindannyian benne élünk.

Bánkuti leckéi egy egész generációnyi fiatal fotóst indítottak útnak, és még biztosan sokszor ennyinek lesz példaképe András.

Én csak ennyit tudok köszönni neki. Mindent. 

Összeraktunk egy Nagyítást is az alkalomból. Nézzétek meg.


Fotós szuperhősök a 40-es évekből, és amiért őket is magyaroknak köszönhetjük

Eddig azt hittem Pókember volt a legmenőbb akcióhős, aki valaha létezett az ismert univerzumok valamelyikében, de ma rá kellett jöjjek, hogy nem ő volt az egyetlen fotós, akinek szuperképességei voltak.

Az 1940-es évek elején, az egyre jobban elmérgesedő második világháború idejében járunk, alig néhány évvel azután, hogy Robert Capa megrengette a világot a spanyol polgárháborúról készült képeivel, aztán leiskolázott mindenkit a Capa képekkel.

Ő volt az az ember, aki igazi rocksztár szintre emelte a szakmát, annyira, hogy a haditudósító/fotóriporterek életét a képregényírók - rajtuk keresztül pedig a propaganda által megszólított fiatalok - az itt látható fotós képregények mintájára képzelték el. (és valljuk be, ez nem állt messze a valóságtól. Minden nap fotózunk lángoló repülőgépek ablakán kihajolva!)

1935-ben jelent meg a Kodak az első, otthon is egyszerűen hívható filmmel (igen, ez volt a Kodachrome), aztán a negyvenes évek elején a Kodacolorral. Ebben az időben vált tömegsporttá, bárki által elérhető önkifejezési móddá a fotózás. Ezekben az években jelenhettek meg azok az emberek, akik a mai napig sírnak, amiért bárkinek lehet fényképezőgépe.

Szóval fotózni a negyvenes évek óta igazán menő. És ezt képregények is bizonyítják.

Tőlem ezért nem kapsz díjat a Goldenblogon

Hahaha, na, de tényleg:

A Goldenblog fotó szakosztály egyik szakmai zsűrije voltam, ami remek alkalom volt arra, átnyálazzak SOK hazai fotóblogot (a nagyját eddig is követtem), és leszűrjek hatalmas tanulságokat. Íme:

Kezdjük ott, hogy mit tekintünk fotóblognak. Egységes álláspontunk volt a zsűrivel, hogy a flickr/picasa/inda megosztókat nem tekintjük annak. Azok tárhelyek. Még ha tágan értelmezve tényleg ellátnak fotóblog funkciókat is.

Fotóblog iskolai definíció: az erre alkalmas felületen tálalt, folyamatosan frissített képes blog, ahol a szerző a saját képeiből vezet egy napló-szerű izét.

Ezzel kilőttük a listából az eyecandy gyűjteményeket. Szörfölni a neten és share gombot nyomogatni kevés hozzáadott értékkel bír, nem ezt szerettük volna díjazni.

Nem nyertek (sajnos) a fotós tematikájú hír- és szakértői blogok, bármilyen kiválóak is. Völgyi Attila blogja meg az inPhoto a két legszínvonalasabb ilyen blog itthon, minden elismerést megérdemelne (egy másik kategóriában) amit ők csinálnak, de nehéz lett volna az általuk szerkesztett tartalmat, és a saját képekkel naplózó blogokat összehasonlítani. Kár, de azt hiszem így belátható a döntés.

(Remélem lesz rá valahogy lehetőség, hogy kiemelt blogokként fennmaradjon a nevük a nyertesek mellett, de erre nincs ráhatásunk zsűriként, ahogy a Goldenblog lebonyolításának egyik elemére sem volt. Kár.)

A jó, a rossz és a nemveszünksemmit


Miért rossz egy fotóblog, és hogy lehet jobban csináln? A bennmaradó blogok között voltak nem-túl-jók és nem-túl-rosszak, egészen jók és egészen rosszak is. Innentől a szempontok csak a saját véleményemet tükrözik.

- Bélyegképek: Mit érnek a rendszeresen posztolt képek, ha 2-300px szélesek? Eltűnnek az oldalon, kivehetetlenek, nem érvényesül maga a kép, ami a blog lényege lenne. Használjatok bátran nagy képeket. Bigger is better. Pláne ha képekről van szó. Nagy képek. Nagy képek. Nincs annál szomorúbb, amikor egy nagy, szép, szellős oldalt nem tölt ki a kép.

Szöveg és képek aránya: Sok a grafomán fotóblogger, és ez jó, de a legtöbben nem tudtátok eltalálni a kellemes arányt szövegelés és képek között. A kettő akkor működik egymás mellett, ha a kép kiegészíti a szöveget, ráerősít a tartalomra, a szöveg pedig nem olyan hosszú, hogy elnyomja a képeket.
Rengeteg jóképű, de túlírt fotóblog volt, nagyon-nagyon felesleges és fárasztó szövegeléssel. Volt, ahol meg az volt a baj, hogy egyáltalán semmit nem tudtunk meg a képekből, azok magukban nem voltak elég beszédesek, hiányzott 1-1 rövid képalá, vagy ilyesmi.

- Válogatás hiánya: Senkitől nem várható el, hogy szerkesztőként gondolkodjon, de még így is nehezen értelmezhető, miért kell 25 egyforma képet feltölteni egy kirándulás pihenőjéről, 15-öt egymás alá a teliholdról - ahol a képek között annyi a különbség, hogy a bal alsó sarokban az egyik faágat kicsit arrébb fújta a szél két expó között.

A kevesebb több. Egy-két jól kiválogatott, kedvenc kép egy témáról sokkal szebbé teszi az élményt a nézőnek, mint 15 egyformán jó, vagy egyformán rossz.

- Öncélű magamutogatás: Sok marketing-szagú fotóblog volt, az ilyeneket nem tudom szeretni. Két típusuk van: az egyik a kizárólag esküvő- és babaportékkal operáló fotóblog, aminek az egyetlen üzenete a fotós által kínált szolgáltatás népszerűsítése. Én az ilyet nem tekintem blognak. Csak egy folyamatosan frissített portfoliónak.

A másik típus az önjelölt divatfotósok amatőr modell portréit felvonultató blogok, amik nem sokban különböznek a fentitől, mégis, itt azért nyomokban felfedezhető volt, ha a magamutogatáson kívül valóban naplót is vezet az illető, vagy legalább is úgy tesz: néha werkfotók, néha egy kis sztorizgatás - de ezek sem informatív tartalmat adnak, csak "nézd meg, így fogom a nagy dslr fényképezőgépemet" - szagú dolgok.

Mindkét típusnál mentette volna a helyzetet, ha oldalanként egyszer-kétszer olvashattam volna valóban hasznos tanácsokat, technikai infókat a képek készítéséről, ötletelést világításról, beállításokról vagy bármit, ami elszakad a fent már említett önfényezéstől.

- Következetlenség: ez a tényező igazán csak az utolsó körökben számított, ahol a Top10 blogokat kellett rangsorolni, és hármat kiválasztani. Azok a blogok kerültek végül a legjobbak közé, ahol a blog indulásától látni lehetett mi érdekli a szerzőt, mi a célja, honnan-hová tart. Azok a fotóblogok, ahol a blogger ugrált az absztrakt - riport - színes - feketefehér - képek között, hátrébb került, mint a világos elképzelések mentén végigvitt bogok.

Hát ennyi. A közös döntésünk alapján egyhangúan legjobb háromnak ítélt blogok listája itt van a linken.

Arra is jó volt a zsűrizés, hogy rájöjjek: a saját blogjaim közül egyik sem felelne meg az általam támasztott elvárásoknak. Van még hova és mit, mert bizony az én blogjaim is jó szarnak tűnnek így visszanézve a többi mellett.


A közönségszavazás eredménye pedig: hát. hm. elnézést.

Ma van a Magyar Fotográfia Napja


Mit napja, világnapja!

Nem is tudom, mit kell egy ilyen jeles napon csinálni. Menjetek el a Manóba, nézzetek meg egy jó kiállítást. Történetesen pont egy nagyon jó kiállítás van ott. Na meg, más igazi intézménye úgysincs már a Magyar Fotográfiának.

Vegyetek egy fotóalbumot, keressetek fel egy másik galériát, vegyetek gépet a kezetekbe, csináljatok szép képeket, fotózzatok diára, filmre, memóriakártyára, kapcsoljátok ki a hipstamaticot, kapcsoljátok be a hipstamaticot, poroljátok le az elhanyagolt fotóblogjaitokat meg képmegosztóitokat, emlékezzetek meg a nap mint nap fényképezőgéppel, rabszolgasorban robotoló ismerőseitekről egy ingyensörrel.

Boldog Magyar Fotográfia napját!

A Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége 108 szakmai, társadalmi szervezet (a fotográfiai közélet kétezer aktív szereplője) választotta ki a magyar fotográfia történetéből ezt a jeles napot, amely 2003 óta minden esztendőben a fotókulturális nemzeti örökség és a kortárs fotóművészet értékeire irányítja a társadalom figyelmét.

Ez a nap augusztus 29-e, amikor először készült - 1840-ben - Magyarországon, nyilvános eseményen fénykép vagy ahogyan akkor nevezték dagerrotípia. Olvassatok még róla itt, a MAFOSZ múltidéző honlapján.