Melyik új Windows 8 funkciót miért kapcsoltam ki az első indítás után?

Én aztán igazán megadtam az esélyt a Windows8-nak, hogy 8600 forintért megváltsa a világomat. Nem sikerült neki.

Első indítás, első csalódás

Nincs két képernyőre optimalizált felület. Csak az egyik vagy a másik monitoron jelenik meg a csempe felület (ezt állíthatom is!), a másikon a klasszikus windows nézet marad, a régi ikonokkal, háttérképpel, mindennel. Mindkét monitor kap viszont egy startmenü sávot, amin ugyanaz van a két képernyőn - nem baj, mert értelme sem sok van: a felületnek az lenne a lényege, hogy ne a régi ikonokat használjam, hanem a csempét. Ugye

Nézzük akkor csempe elemeit

Kezdjük ott, hogy az egész felületnek nem látom az értelmét. Nem tudom azt megcsinálni, hogy az egyik képernyőn ott a csempe, a másikon meg dolgozok, mert amint átkattintok az üres képernyőn megnyitott ablakra, eltűnik a csempe és csak az üres háttérképet látom. Nem lehet ezt lockolni?

A csempe felületnek akkor lenne értelme, ha egy olyan kiinduló oldal lenne, amin dolgozni tudok (értsd: megnyílnak benne az alkalmazások, vagy legalább böngészhetek) vagy legalább hasznos infókkal (emailek, üzenetek, rss hírek) látna el munka közben. De ez nem így van, mert ha megnyitok valamit, akkor eltűnik a csempe és csak az üres háttérképem marad a helyén.

Ennél még a sufnituning widgeteknek is több értelmük volt, mert legalább folyamatosan jelen voltak.

Nagyjából egy dologra jó a csempe: bámulni a szépen dizájnolt felületet. Tényleg szép. Tetszetős, meg minden.

E-mail kliens: ez teljesen jó. Gmail bekötve hibátlanul. Szép. de a megírt email elküldéshez a monitor túlsó sarkába kell kattintanom. Miért? Cserébe elvesztem a gmail egyéb integrált szolgáltatásait úgyhogy használni biztos nem fogom, de tényleg szép.

Naptár: ugyanaz, mint a mail kliens. Szép és jó. Ennyi

Áruház: vehetnék alkalmazáskat, amiket amúgy a telefonomon vagy az ipademen már használok.

Térkép: google maps light, de szép gyors.

Travel: ezt nem is értem. Országokról lehet képeket nézni. Tényleg, ennek mi értelme?

Skydrive: az iCloud és a dropbox korában nem fogok hasraesni tőle, de majd meglátjuk mennyire kell ez harmadiknak még.

Üzenetek: egyszerre vagyok elérhető minden bekötött fiókban, egyszerre ömlesztve látom az összes kontaktomat, a dizájnos felületen pedig nincs! név szerinti! keresés! HELLÓ

Itt egy kis kitérő a Sync-re: Jó dolog a sync, össze is kötöttem a windowssal a Facebook és a Twitter accountomat, de a windows fiókhoz kötelezően jött a nagyjából hat éve nem használt MSN fiókom, aminek a kontaktlistáját megváltoztathatatlanul előre emeli a rendszer és prioritásként kezeli mindenhol. Minden kezdőképernyő ismeretlen felhasználókat és teljesen inaktív kapcsolatokat tol az arcomba feleslegesen.

 IE: Bitch please, hagyjuk már egymást. ugyanez vonatkozik a élő csempébe erőltetett Bing keresővel. Miért nem lehet a helyére Google keresőt tenni?

Hírek: Nagyon jó, hogy lenne egy integrált rss reader, ehelyett az előre bekészített híroldalak közül válogathatunk földrészenként, magyar portál persze nincs a kínálatban. Gondolom majd lesz.

Tőzsde widget: nem használom

Időjárás: sosem láttam még ilyen szép felületen, hogy milyen az idő. Maradhat

Játékok - zene - videó - nemtudommivoltottanegyedik: szorri, de nincs Xboxom, van viszont Winamp - VLC

És az igazán geci újítás, hogy a felület nem a megszokott billentyűzetkiosztásokra reagál: esc-el például nem tudok kilépni semmiből, hanem a windows gombot kell spamelni a billentyűzeten a navigációhoz. Nem ért a rendszer a Home, szörcs, email és hasonló funkcióbillentyűkből sem, pedig ezek mind a hatékony munkát szolgálnák (na jó, egyedül a szörcs működik)

Ezzel ki is merítettem az induló csempéket. Két használható elem maradt (mail és időjárás...), amiért cserébe egy egész monitort betakaró, funkció nélküli, fel-le ugráló (ablakok nyitása-bezárása után) felületet kapok cserébe. És nincsen start menüm, amit mondjuk már eddig se sokat használtam, de amikor kellett, legalább kéznél volt, és nem úgy kellett elővarázsolni a rendszer mélyéről.

Facebookon egész jól összefoglaltuk két mondatban, hogy mi ez a win8: veszel egy kávéfőzőt, aztán lecseréled az újra, ami sokkal jobban néz ki a szobában, de minden gombját felcserélték, és rádásul a kávé is a gép hátulján jön ki, viszont poharat már nem tudsz alátenni.

 

Ebédszünet a WTC romjain

Mario Tama - The Regeneration of Ground Zero, index.hu - katt!

Tizenegy évvel a terrortámadás után lassan magára talál Ground Zero környéke. A mindennapi élet már rég visszatért Manhattan utcáira, és lassan befejeződik az új World Trade Center tornyok építése is.

Az ikertornyok helyén kialakított emlékpark mellett ma az építkezések, és a rengeteg turista emlékeztetnek egyedül a tragédiára. Rég eljött már az idő, hogy szeptember 11. inkább a megújulásról, és ne csak a tragédia emlékéről szóljon - mondja Mario Tama, aki a poszt apropójául szolgáló fotókat is jegyzi.

Tama tavaly, a tízéves évforduló alkalmából készítette ezt az egyedi panorámasorozatot. A Getty New york-i fotósaként már 2001-ben is egészen közel volt a tűzhöz, amikor a tornyok leomlottak: egy másik fotóssal közösen épp a rendőröket kicselezve próbáltak bejutni a déli toronyba, már néhány háztömbnyire voltak a WTC-től, amikor az első torony elkezdett összedőlni felettük. (túlélték)

Azóta eltelt 11 év, Tama pedig összesen 125 alkalommal fotózta a munkálatokat a Ground Zero környékén. Saját bevallása szerint már semmi érdekeset (semmi újat) nem talált a helyben, ezért próbálkozott a nem-hétköznapi formátummal.

A teljes sorozat egy 'Sprocket Rocket' lomo panorámagéppel készült, de ezzel nem csak az aktuális divatot akarta meglovagolni a fotós. A Ground Zero egy lapos sziget a felhőkarcolókkal zsúfolt manhattani városképben, a panoráma formátum a vízszintesen kiterített képeivel erre a hangulatra próbál ráerősíteni. - A sorozat után nyugodtan mondhatjuk, hogy sikeresen.

Húzok ide egy vonalat

-- . .-. - ... --.. . .--. - . -- -... . .-.  . --. -.--  --- - .-  -- .- ... .... --- .-..  -.. --- .-.. --. --- --.. --- -.-

Amúgy valószínűleg át fog költözni a blog egy blog.hu-s regisztráció alá. Még nézegetem egyelőre ennek a mikéntjét.

Pásztor Anna portré - dolog

A sok képes történelmi évforduló mellett egy kicsivel több hozzáadott értéket tartalmazó kontent. Objektívtesztnek (az új Nikon 28mm1.8 + 85mm1.8 vs 24-70mm2.8) álcázott Pásztor Anna (Anna and the Barbies, nem gond, én sem ismertem eddig) portré.

Az új Nagyítás-fotóblog funkciói

Így néz ki az új Nagyítás oldal

Ezért nem nagyon voltak posztok itt mostanában. (kifogás.txt). Az oldal neve Nagyítás-fotóblog. Haveroknak csak simán: Nagyítás.

Pár szóban leírnám csak, hogy mit hol találtok meg az új oldalon, mi változott meg mi jön majd még.

A Nagyítás rovat teljesen átalakult (lásd jobbra). Már nem csak lefele scrollozós nagyképes galériák lesznek, hanem nagyítás méretű képekkel operáló cikkek is a fotózás és a kapcsolódó technika világából. Meg személyes dolgok tőlünk fotósoktól, szerkesztőktől. Megismerhetitek majd a réten virágot szedő Stiller Ákost, meg ilyenek.

Három részből áll a rovatoldal, a felső rész az oldalra lapozható Nagyítás-fotógaléria cikklista. Itt válogathattok a szokott Nagyítások között, alatta a narancs gombbal a régi cikklista jön be, ahol lefele görgethettek, akárcsak eddig. Mert hát régen minden jobb volt.

A következő négy vízszintes kép jelöli a kiemelt saját anyagainkat. Ezek nem cserélődnek automatikusan, azt teszünk oda, amit akarunk. A képek és a címek között az egyszavas rovat-szerű felírások nem állandó rovatokat jelölnek, azok a cikk tartalma szerint fognak változni, így tudhatjátok előre, milyen kotent vár a képekre kattintva.

A kiemelt anyagok között visszatérő témák lesznek képes történetek, technikai leírások, gép- és felszereléstesztek, porték, background dolgok a munkánkról, vélemény cikkek, meg még pár meglepetés.

A harmadik elem az oldalon a mozaik-szerű képszpem, ahova a napi okosságok kerülnek. Nagyképes hírek, nap képe, hét képei, meg bekerül oda (sajnos) egyben minden Nagyítás tartalom is, úgyhogy előfordulhat olyan eset, mint most is az a képduplázás (bocsi). Alatta a navigáció egy olyan cikklista oldalra visz, ahol lefele görgethetitek át ugyanezeket a képeket nagyban.

Hírképeknél az alapfelállás a jó hírfotó+képaláírás, és esetleg néhány érdekesség, vagy kapcsolódó cikk a témában. A hírképek funkciója a látvány mellett egyfajta ajánló is, amivel kedvet kaphattok a nagyobb lélegzetvételű anyagok végigolvasásához. Valami ilyesmi a cél, nem a világmegváltás. Bónusznak néhány kép mellé kerül majd 'Tipp a fotóstól' doboz is, ahol a képpel kapcsolatban osztunk meg műhelytitkokat, amikből akár még tanulhat is egy fotózással ismerkedő lelkes amatőr.

*Ja és ugye ott a Nagyítás-Facebook és a Nagyítás Tumblr is. A Facebook továbbra is ajánlóként fog funkcionálni, nem változik, Tumblrre viszont  szeretnénk majd sok-sok olvasói tartalmat, amihez hát előbb meg kell nyerni a kicsiny hazai fotós közösségek bizalmát. Addig száraz reblog.

Szóval a lényeg: ez egyelőre gyűjtőoldal a képes tartalmaknak, meg végre egy felület a hírképek megosztására. Jó

Ilyen volt az első kísérleti atomrobbantás 1945. július 16-án

“Most én lettem a halál, a világok elpusztítója.”

Oppenheimer  mondta ezt az idézetet 67 évvel ezelőtt, 1945. július 16-án, mikor Los Alamosban a Trinity program keretében sikeresen tesztelték 19 kilotonna TNT erejének megfelelő "Gadget" bombát. Alig egy hónappal később ugyanilyen bombát dobtak Hirosimára is.

A tesztekről még több képet az Atomicarchives.com-on nézhettek.

Ez volt az első fotó, amit feltöltöttek az internetre

Fantasztikus találat a Gizmodón.

Rengeteget gondolkodtam rajta, mi lehetett az első kép az interneten, de így, ezt, most magam előtt látni, valami egészen elképesztő.

A fotón a CERN kutatóiból álló énekes csoport látható, a képet maga Tim Berners-Lee színezte és  konvertálta .gif-be egy maces photoshop valamelyik ősi verzióján, majd töltötte fel az internetre.

A képet az egyik fejlesztő lőtte a CERN-ben egy Canon650-es géppel, 1992. július 18-án lesz húsz éve, hogy elkészült a fotó. Nem akartak vele történelmet csinálni, a szinte kizárólag fizikusok által használt szöveges internet idejében mindössze jó mókának tűnt feltölteni egy képet, amin négy szexi csaj pózol.

Feltöltés közben elhangzott a "Why? - Because sex sells. It’s media. You put a pretty girl in the media, people will notice the media. And whatever is around the pretty girl? Sure.” mondat is. A Vice.com szépen utánajárt a történetnek.

Húsz évvel járunk az első fotó feltöltése után. Ma egy nap

250 millió fotót töltenek fel Facebookra;
4.5 milliót Flickrre;
60-at másodpercenként Instagramra;
...és ez csak a három legnépszerűbb a tucatnyi fotómegosztó, blog és mikroblog közül.

Mi köze az első bikininek az atombombához?

A Crossroads program kísérleti robbantása 1946. július 25-én

Bármilyen egyszerű ruhadarabnak tűnnek, bikinit készíteni valódi atomfizika. A falatnyi fürdőruhák története szorosan kapcsolódik az atombombák történetéhez.

1946. július ötödike előtt az Egyesült Államok néhány szigettel odébb költöztette a Bikini-atoll őslakóit. A második világháború előtt német majd japán fennhatóság alatt álló, korallzátonyokon kialakult szigetcsoport a harcok után az amerikai nukleáris tesztek központjává vált, a nagyjából kétezer éve lakott Bikini és környéke hamar nukleáris-sivatagi paradicsommá alakult.

Hatvanhat éve kezdődtek a tengeri robbantások a Crossroads fedőnevű program keretében, az első két bombát alig húsz nap különbséggel robbantották, tíz év alatt összesen  húsz alkalommal végeztek teszteket. A kísérleti robbantások célja az volt, hogy az atombombák hatékonyságát vizsgálják hadihajók és különböző vízi egységek ellen.

A robbantásokat a szigetről dokumentálták, így Bikini partjáról készült a fenti fotó is, amin a második robbantás pillanata látható. A gombafelhő körüli széles kondenzációs felhő a detonáció következtében kicsapódó vízgőzből és vízcseppekből áll, a robbanás középpontjában a vízoszlop felett pedig a karfiol-alakú gfelhő. Kutatók meglepetésére a vizes közeg eltérő viselkedése miatt elmaradt a szárazföldi tesztek során megfigyelt jellegzetes gombafelhő.

Az első robbantások komoly pánikot okoztak a kutatók körében, a felemelkedő radioaktív vízfelhő ugyanis napokig a légtérben maradt, a szennyezett víz a sztratoszférába jutva csatlakozott bolygónk vízkörforgásához, esőzések alkalmával mérföldekkel odébb is kimutatható volt a csapadékban a radioaktív sugárzás.
Ezt a nem várt mellékhatást leszámítva az első tesztek sikeresek voltak, az elhelyezett hadihajók mindegyike használhatatlanná vált, a hajókon kimutatható sugárzás mértéke annyira magas volt, hogy megtisztítani is veszélyes lett volna azokat, így mind az óceán mélyén végezték. A hosszútávú tesztek során a megfigyelést végző hajók legénysége is komoly egészségkárosodást szenvedett, a sugárzásból kijutott a környéken dolgozó japán halászhajók legénységének is.

Juteszembe, valamikor tavaly írtam az atombomba-kísérleteket dokumentáló filmes csapatokról is.

A szigetet a tesztek befejezését követően 1968-ban nyilvánították lakhatóvá, de a politikai nyomásra meghozott döntés elhamarkodottnak bizonyult: a visszatelepített lakosok 150 millió dolláros kártérítést kaptak ugyan, de a környéken lehetetlenné vált az élet. A sziget körüli vizekben és a szárazföldön is szinte teljesen kihalt az élővilág, a megmaradt fajok fogyasztása pedig még tíz évvel a tesztek után is veszélyes volt.

1978-ban ki is költöztették ismét a lakosokat, miután a testükben veszélyes szintet ért el a strontium-90 nevű radioaktív izotóp mennyisége. A nyolcvanas években a helyiek még mindig azért lobbiztak, hogy szigetük földjét 38 centi vastagságban cseréljék ki - ezzel ugyan megszabadultak volna a talaj felső, szennyezett rétegétől, de vele együtt a teljes természetes növénytakarótól is.  Egy 2010-es UNESCO jelentés szerint a sziget még mindig nem alkalmas az életre.

Eközben Amerikában

1946. július 5. Micheline Bernardini francia táncosnő bemutatja az első bikinit a modern világnak

1946-ban július 5-én, hatvanhat éve, egy héttel a Bikini szigeteki tesztek megkezdése után Louis Réard francia divattervező (eredeti foglalkozását tekintve autószerelő) bemutatja a legkisebb fürdőruhát, amit valaha készítettek.

Bár a falatnyi fürdőruha ötlete nem volt túl egyedi (már az ókori görög- és római nők is viseltek hasonló, kétrészes ruhákat), de nem is aratott osztatlan közönségsikert.

Az első bikini bemutatójára a tervezőnek alig sikerült modellt találnia, aki vállalta volna a megaláztatást. Végül egy francia sztriptíztáncos, Micheline Bernardini vállalta be a szereplést.

A bikini elnevezés sem véletlen: a világ legkisebb fürdőruháját mérete miatt először Atome-nak nevezte el a Réard által is hivatkozott tervező, Jackques Heim. Heim fürdőruhájának felső része még bandana-szerűen takart, de Réard ezzel nem volt megelégedve. Szerette volna annyira csökkenteni a fürdőruha felületét, amennyit még épp elbírt a kor közízlése.

Réard kettéhasította az Atome fürdőruha felső részét, hogy a melleket két külön kosár tartsa, innen kapta nevét a bikini, ami Réard szerint hasonló hatást vált ki a férfiakból, mint a Bikini szigeten felrobbantott atombomba.

 Innen olvashattok még többet a témában:

LIFE Celebrates the Bikini - LIFE.com
Bikini, Bikini, OP:Crossroads - Wikipedia

Egy képeslap segíthet megoldani az amerikai repülés történetének legrégibb rejtélyét

1937. március 10. - Amelia Earhart és Lockheed Electra gépe indulás előtt a Los Angeles-i repülőtéren (AP)

75 éve tűnt el a Csendes-Óceán felett az első női pilóta, aki megpróbálta körberepülni a Földet az egyenlítő mentén. Amelia Earhart közel állt hozzá, hogy sikeresen teljesítse az utat: 11ezer kilométer volt már csak hátra a teljes távból, amikor megszakadt a kapcsolat repülőgépe és a földi irányítás között. Gépe sosem került elő, ám idén új nyomokra találtak egy korabeli fotón, ami segíthet megoldani a rejtélyt.

Amelia 1937. július 2-án indult Pápua Új-Guineából a csendes-óceáni Howland-sziget felé. Az aznapra a tervezett szakasz egy 24 órás, négyezer kilométeres repülés lett volna - útjának leghosszabb, összefüggő szakasza.

Már útja elején nemzeti hősként tekintett Amerika Earhartra, rejtélyes eltűnése máig az amerikai repülés történetének egyik legnagyobb legendája. A harmincas években számos elmélet keringett az eltűnésről: voltak, akik szerint Amelia amerikai kém volt, akit a japánok lőttek le felderítő küldetésén, mások szerint túlélte a balesetet, és titokban tért haza, hogy kudarca miatt elrejtőzzön a nyilvánosság elől, de azt is olvasni, hogy földönkívüliek térítették el a gépét.

 Az ügyben számos apró bizonyíték-foszlány került elő 75 év alatt, melyek a mai napig életben tartják a legendát.

Amelia Earhart, miután első nőként sikeresen
átrepülte az Atlanti-Óceánt (AP)

Utolsó rádiós bejelentkezésében Amelia vészesen fogyó üzemanyagról adott jelentést, de miután kidobálták csomagjaikat a repülőből (vele utazott navigátora, Fred Noonan is), még bíztak benne, hogy elérik a Howland-szigetet. Nem érték, valószínűleg rosszul mérték fel pozíciójukat, és el is tévedhettek a felhős időben.

Az amerikai és a japán tengerészet hetekig kereste a gép roncsait utolsó bejelentkezésük környékén, de a mai napig nem találták meg a kétüléses Lockheed Electra típusú gépet.

Roosevelt elnök 4 millió dollárt különített el a mentőakcióra a nagy gazdasági válság idején - ez talán jelzi, mennyire fontos volt a nemzetnek Amelia, és küldetésének sikere.

A mentőcsapatoknak néhány napig egy gyenge rádiójelet sikerült azonosítaniuk, ami periodikusan közvetített az Amelia által is használt frekvencián.
A jelek egy Nikumaroro nevű szigetről érkeztek, de felderítő gépek nem találták nyomát embereknek a szigeten, így végül feladták a keresést. Nem találták meg a gép roncsait sem, bár a sziget körül hirtelen mélyül a víz, az erős áramlatok pedig könnyen az óceán mélyére taszíthatták a repülőt.

1940-ben aztán meglepő fordulat következett az Earhart-ügyben, amikor brit telepesek érkeztek a szigetre: kezdetleges táborhelyet, egy pár női-és férfi cipőt, navigációs eszközöket és fém lemezekből (talán egy gép roncsából) hajtogatott szúró-vágó szerszámokat, állati maradványokat és egy emberi koponyát is találtak a lakatlan szigeten.

Kész is a tökéletes Robinson Crusoe történet, aminek ráadásul egy amerikai nemzeti hősnő a főszereplője.

A hatvanas évek közepéig több expedíció is átvizsgálta a szigetet, sőt, egészen a kilencvenes évek elejéig folytak kutatások (mondtam, hogy komoly legenda, igen) és több használati tárgy is előkerült, melyekből akár egyértelmű is lehetne, hogy egy amerikai nő élt a szigeten (találtak például egy Amerikában a harmincas években igen népszerű kézkrémet is). De a szigeten előkerült tárgyak között olyanok is voltak, melyek nem illettek a képbe: a női cipő például néhány számmal nagyobb volt, mint amiket Amelia hordott.

A hatvanas évekre a második világháborúban is lezuhanhattak gépek a sziget környékén, ezért nem biztos, hogy a talált tárgyak Amelia nyomát jelzik a szigeten, ezért nem tekinthetők egyértelmű bizonyítéknak.

Egyszerű megoldása lehetett volna a legendának a '40-ben talált koponya DNS-vizsgálata. A maradványokon végeztek is néhány tesztet, melyek a kezdetleges technika miatt nem hoztak használható eredményeket.

Az állkapocs feltehetően egy női koponyához tartozott ugyan, magassága alapján egy Earharthoz hasonló testalkatú nőhöz, de inkább a polinéz emberekre jellemző jegyeket mutatott. A megismételt vizsgálatok rácáfoltak az eredményekre, és mégis inkább egy amerikai (fehér) nőnek tulajdonították. A csontok aztán később elkallódtak, mai körülmények között már nem volt lehetőség a vizsgálatukra.

És amiért a posztot elkezdtem írni

A 2012. márciusában bemutatott felvétel, melyen talán Amelia gépének roncsa látható a bal oldalon. (AP)

Idén márciusban nyilvánosságra került egy amatőr fotó, amely új bizonyítékot szolgáltathat az eltűnt gépről: a felvétel néhány hónappal Amelia eltűnése után készült a Nikumaroro sziget partjainál.

A kép bal oldalán egy fekete folt látható, ami az Earhart keresését évtizedek óta koordináló, Történelmi Repülőket Kutató Nemzetközi Alapítvány szerint a Lockheed Electra futóműve lehet. Persze, ezt nem csak úgy rámondták, hanem modern képelemző szoftverekkel vizsgálták a felvételt, és így jutottak a következtetésre. 

A bejelentés hírére idén júliusban újabb kutatócsapatok indulnak a szigetre, hogy megtalálják a 75 éve elveszett repülőt, és pontot tegyenek egy szép kort megélt legenda végére.

Mit gondoltok, megtalálják?

Amelia történetéről részletesebben is olvashattok az alábbi linkeken, ahonnan én is utánanéztem a legendának:
A Missing Woman - New Yorker
Why cant' we solve the Amelia Earhart mystery? - Howstuffworks
Is this Amelia Earhart's anti-freckle cream? - The History Blog
Amerlia Earhart vanishes over the Pacific - LIFE.com

"Amúgy ki válaszolt, amikor Scootert kezdtem fütyülni a cellában?"

Nagyon vicces az a házibuli, ami ezzel mondattal ér véget valamikor másnap.

Mondjátok meg a véleményem a Fuji Xpro1-ről

Milyen béna gépteszt az, aminek ez a címe. Pedig ez van, nem tudok dönteni.

Bő háromnegyed órát sétálgattam ma a Fuji Xpro1 cserélhető objektíves csúcskompaktjával, de nem tudom, hogy csalódtam-e benne vagy lenyűgözött. Valószínűleg mindkettő.

A gép felépítésével nincs gond. A váz igényes fekete, könnyű, ott tapad, ahol kell. Az objektívvel együtt (35mm 1.4) jó a súlyeloszlása, kézre áll. A gombok ott vannak rajta, ahova nyúlna értük az ember. Minden fontos funkció külön gombról, azonnal elérhető. A záridő tárcsával változtatható, a rekesz meg az objektív gyűrűjét tekergetve. Nagyon menő érzés nyomkodni. Tényleg az.

8-900 ezer forint a gép, ha két objektívet veszünk hozzá (35mm1.4 és 18mm1.8). Ha csak egyet választunk, 700e körül lesz, akkor a 18mm-t érdemes az ~1.5 szorzó miatt. Ez sok pénz egy hobbigépért, az Xpro1 pedig hobbigép. Sajnos.

Mikor elvittem sétálni, otthagytam cserébe a D700-at, 24-70 2.8-al, ami kedvező csillagállás esetén nem sokkal kerül többe a 3 objektívvel szerelt Xpro1-nél. Abban a tudatban hagytam ott, hogy ez a kompakt gép képes kiváltani a csúcskategóriás Nikonom legalább néhány funkcióját. Mint kiderült, nem képes.

Kis túlzással ugyanúgy viselkedik az Xpro1-is, mint a legtöbb kompakt. Távolról sem olyan reszponzív a gép, mint amit ennyi pénzért el lehetne várni. Elveszti a pillanatiságát a fotózás. Nincs az, hogy lenyomod a gombot és akkor elkészül a kép, és már látod is, hanem megnyomod a gombot, visszatér készenléti állapotból (ha előtte 1-2 percig nem használtad), fókuszál, aztán kattint, aztán megint nyomsz egy gombot, vársz, és megjelenik a kép.

Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy:

 *klikk*, Na, NAA, *katt* 

Ilyet se láttatok még géptesztben leírva, mi? A Na, és a NAA nagyjából annyi idő, amíg végignézed a keresőben, hogy elmúlt a pillanat, amit el akartál kapni. Erre nem lesz jó az Xpro1, és szerintem ezen a gyakorlás sem segít. A képek visszanézése ugyanilyen lomha. (aztán persze lehet, hogy csak hozzászoktam, hogy a felsőkategóriás dslr-ek mennyire gyorsak)

A másik zavaró dolog az EVF működése volt, ami exponálás előtt egy pillanatra felvillantja a kész képet, meg a mért értéknek megfelelő expót. Ezt én fölösleges villogásnak értékeltem, de ízlés dolga. A tesztpartnernek bejött.

Az AF viszonylag kis százalékban volt pontatlan, de akkor nagyon. Néha minden ok nélkül kiugrott végtelenbe a fókusz exponáláskor, ez elég zavaró lehet, ha valóban ilyen gyakran csinálja. Amúgy a fókusz gyorsasága és pontossága nagyjából azt a szintet hozza, amit egy 150-200ezres optikától várni lehet. Korrekt.

Így ért véget a rövid próbálgatás. Aztán jött komoly meglepetés: A képminőség elég durván jó. A rawból konvertált jpg, simán hozza közel azt a szintet, amit a Nikonom is. És ez elég nagy szó. A képekből egyáltalán nem egy kompakt gép szokott mélysége, jóhátezcsakkompaktgép képminősége köszön vissza, hanem teljesen profi végeredmény. Éles, szép képek. Szépen mosott élességen kívüli tartomány (nice bokeh!), minden ami kell.

 Tényleg, basszus, ragozhatnám napestig, de olyan a végeredmény, amit az árkategória DSLR-jei hoznak. Nagy kár, hogy az árkategória DSLR-jei ugyanezt megbízhatóbban hozzák.

És akkor itt jön a kérdés, hogy ajánlanám-e, és ha igen, akkor kinek? Mindenképp ajánlanám annak, aki nem riport / esemény / hír témákban gondolkodik, feleslegesnek tartja anagygépet cipelni, de kompromisszumok nélküli képminőséget akar viszontlátni a képein. És erre van is elég pénze.

H viszont józanul végiggondolom, eltekintek tőle, hogy mennyire hangulatos a nyakamban lógó Xpro1, akkor egy dslr egy fényerős fix objektívvel még mindig jobb ár/érték, és méretben sem sokkal nagyobb, és később jobban bővíthető, és, és és.

Amúgy, a 4-6oson lehellótouristoztak, amikor lógott a nyakamban a gép, és a belváros összes turistacsalogatója odajött, hogy hellomibensegíthetesetleg. 


Meg hát ezek nem igazi tesztfotók, ez nem is volt célom vele. Csak sétáltam vele egy kört a legnagyobb nyári kánikulában.

Negyven éves a vietnami háború legsokkolóbb fotója. Mit szól hozzá ma a képen szereplő meztelen lány?

A fotó a 'napalmos lányról' a mai napig a vietnami háború legmeghatározóbb emléke. A sokkoló felvétel 1972-ben bejárta a világot, először irányítva rá a figyelmet ennyire erősen a háború civil áldozataira. Bár a harcoknak nem vetett véget, rádöbbentette az amerikai embereket felelősségük súlyára. - Ha úgy nézzük, talán ez a legtöbb, amit egy fotó valójában elérhet, és még ez is kevés képnek sikerült a történelem során.

*spoiler: a lány túlélte, felnőtt, és szoros barátságot ápol a fotóssal, aki a képet készítette.*

Június 8-án Phuc, a képen középen látható kilenc éves lány, bombázásra ébredt falujuk templomában, ahova napokkal korábban húzódtak be családjával a harcok elől. A lány beszámolója szerint a tűz pillanatok alatt mindent ellepett körülöttük, karján a ruha szinte azonnal lángra lobbant és leégett, mielőtt akár levehette volna.

Az AP fotóriportere, Nick Ut, egy csapat sajtóssal a falu mellől fotózta a bombázást, mikor a gomolygó füstből feléjük szaladt a fiatal lány és családja. A fotósok közül egyedül Nicknek volt film a gépében, az akkor 21 éves fotós úgy készítette az első képeket, hogy fel sem fogta, mit is lát valójában maga körül. (Nick egyébként 16 éves kora óta fotózta a harcokat)


'Túl forró, túl forró' - kiabálták a gyerekek, mikor elérték a fotósokat, akik a döbbenettől mozdulni sem bírtak. Felocsúdva a sokkból néhányan megpróbálták vízzel locsolni a gyerekeket, hogy valamit segítsenek rajtuk. Egy-két képnél Nick sem bírt többet fotózni, néhány pillanatra teljesen lefagyott és zokogni kezdett.

Phuc testének harminc százalékán szenvedett harmadfokú égési sérüléseket, nagymamája kezében kisöccse teljesen összeégett, belehalt sérüléseibe. A lány elájult fájdalmaitól, Nick felkapta és egy amerikai kórházba vitte, ezzel valószínűleg megmentette az életét.

A képek kidolgozása után Nick biztos volt benne, hogy a fotóit nem adhatják ki, és az átélt borzalmak képe feleslegesen született meg. A meztelen lány, az összeégett test és a kétségbeesett kiáltások akkoriban túl erősnek számítottak külön-külön is egy fotón a megjelenéshez, még a háborús tudósításokban sem köszöntek vissza ennyire erőteljesen a harcok borzalmai.

1972-ben már az AP nemrég elhunyt legendája, Horst Faas volt a szerkesztő vietnamban, aki felismerve a rendkívüli fotó erejét, komoly harcot vívott az ügynökséggel a képek közléséért.Végül Horst nyert, és a kép bejárta az egész világot, megváltoztatta a közbeszéd irányát a háborúról.

A fotó, a képen látható jelenet annyira új és megdöbbentő volt, hogy többen nem is akarták elhinni, hogy az  valódi. Nixon elnök is kételkedett a felvétel eredetiségében, mikor vezérkari főnökével tárgyalt a képről a Fehér Házban.

Soha nem látott médiafelhajtás követte a publikációt. A 'napalmos lány' a háború után a média áldozataként is évekig szenvedett. Újságírók követték minden lépését, míg a Vietnamban hatalomra került kommunista rezsim fel nem ismerte a lány szerepét a térség helyzetének kommunikációjában, és el nem kezdték saját céljaikra használni. A lányt évekre eltüntették a nyilvánosság elől, interjút csak szigorúan ellenőrzött körülmények közt adhatott, de ez legalább viszonylagos nyugalmat jelentett a felépüléshez.

13 hónapig volt kórházban Phuc, addig nem is látta a róla készült fotót, ami közben Pulitzer-díjat nyert és megkerülhetetlen témává vált a vietnami háborúról szóló vitákban.

Ma a fotó A Pulitzer-alapítvány múzeumában van kiállítva, azzal a Leica kamerával együtt, amit Nick Vietnamban használt.

Phuc a szűnni nemakaró hírverésnek köszönhette, hogy néhány évvel később sikerült kijutnia Vietnamból. 1982-ben Németországban gyógykezelték, majd Kubába élt egy ideig. 1992-ben nászútjára indult férjével Moszkvába, de Kanadában az átszállás közben megszöktek és Torontóban telepedtek le.

Szabadulása után először Nicket kereste fel Amerikában, a fotós segítségével adta ki első könyvét, melyben arról ír, hogyan változtatta meg életét a fotó.

Bármennyire is furcsa kimondani, de a fotó jelentett kiutat a lánynak egy életnyi szenvedésből. Ami történt, a képektől függetlenül megtörtént, de a kép segített neki felépülni, feldolgozni a vele történteket, és végül elmenekülni egy elnyomó rendszer alól.

Phuc ma, negyven évvel később, ENSZ követként tart előadásokat világszerte, büszkén tartja a kezében a fotót, ami talán nem csak az ő életét változtatta meg, hanem - kis túlzással - egy kor gondolkodásmódját is.

Phuc történetéről sokkal részletesebben az MSNBC két bejegyzésében olvashattok:
Vietnam's 'napalm girl' comes to terms with iconic photo
Forty years lates, 'Napalm Girl' speaks in O.C.

Isten óvja a királynőt! - a három órás portréfotózásoktól

Hatvan év a trónon sok idő. Ennyi idő alatt II. Erzsébet sok minden más mellett udvari fotósai közül is túlélt néhányat, de legalábbis elég sok ideje volt rá, hogy cserélgesse őket. Bár a királynőről minden lapnak és ügynökségnek annyi fotója van, amennyit nem szégyellnek (hivatalosan is ő a világ legtöbbet fotózott nője), a királyi család portéit elkészíteni még mindig különleges és hálás feladat.

Cecile Beaton volt az első igazán meghatározó fotós a királyi család életében. A királynőt először 16 évesen fotózta (akkor még nem volt királynő), és már akkor dicsérte a hosszúra nyúló fotózások során tanúsított végtelen türelmét. A fotózás húsz percig tartott volna, de a kép végül három óra állítgatás után készült el.

A királynő személyes kérésére Beaton fotózta a koronázási ceremóniáját és ott volt Károly herceg bölcsőjénél is. Negyven évig volt a királyi család fotósa, naplót vezetett az udvarnál eltöltött évei alatt, amiben részletesen beszámol a királyi család mindennapjairól, a udvari bulik hangulatáról, ilyenek. Letölthető a hatszáz oldalas napló scribd-ről.

Kiadásra engedélyezett fotók II. Erzsébetről (Cecile Beaton, 1942)

Beaton-t Fülöp herceg fotós barátja (Stirling Henry Nahum) követte a sorban, de ő a történelemkönyvek szerint nem hagyott mély nyomot a királyi család vizuális kultúrájában. A Barum-nak becézett fotós idején is többször Beaton-t hívta vissza Erzsébet, hogy ő örökítse meg a fontosabb eseményeket.

Udvari fotósok jöttek, mentek (Dorothy Wilding, Yousuf Karsh, Piettro Annigoni, és még páran, az eheti HVG-ben olvashattok róluk), a következő akit kiemelnék a kanadai Chris Levine volt, aki a különleges, holografikus portrét készítette 2004-ben. Nem is igazán a technika az érdekes, hanem hogy egészen extrém módon, csukott szemmel ábrázolja II. Erzsébetet.

2004-es brit lapok címlapjai Chris Levine fotójával

A fotózás kilenc másodperces etapokban zajlott, Chris pedig megvárta, míg két képsorozat között megpihen a királynő, és akkor készítette a képet, ami a 'Lét könnyűsége' nevet kapta.

A harmadik kiemeltem Annie Leibovitz, az egyedüli, aki kilóg a királyi portréfotósok sorából. Egyrészt amerikai származása miatt - a királyi család mindig angol, vagy az egykor gyarmati országokból származó fotóst alkalmazott - másrészt azért, mert ő volt az a fotós, akinek sikerült elmennie a falig II. Erzsébet türelmével.

Annie szabadtéri portrét akart készíteni egy skóciai helyszínen, mert szerinte az amerikaiak csak valamilyen jellegzetesen angol tájon tudják elképzelni a királynőt, amint birtokát járja. A választás nem nyerte el az udvar tetszését (nyilván skócia miatt).

A királynőt ehhez a fotóhoz beltéren fotózták, és mögé vágták be a tájat

A következő variáció egy lovagló portré lett volna, amin a királynő a Windsori kastély körüli birtokán lovagol. Pár nap múlva egy telefont kapott Annie, hogy pontosítsák a fotózás részleteit, miszerint minden oké, kivéve a szabadtéri helyszínt, a lovat, a lovaglóruhát és tulajdonképpen a fotó a Buckingham-palotában fog készülni, máshol nem.

Annie még ekkor sem adta fel, hogy a királynő emberibb oldalát próbálja majd megmutatni. A fotózáson megkérte a királynőt, hogy vegye le a tiaráját, hogy 'kevésbé legyen előkelő' a képen, mire II. Erzsébet csak annyit kérdezett vissza, hogy 'kevésbé előkelő? szerinted mit csinálunk itt?'

Egy teljes ígykészült videó a fotózásról (meg Annie visszamelékezse a Vanity Fair oldalán). Nagyon tanulságos Annie-t nézni munka közben. Lehet belőle tanulni, csak ajánlani tudom:

A fotózásról a BBC vágott össze egy dokumentumfilmet, amiben ezután a beszélgetés után egy olyan vágás következett, ahol a királynő mogorván elhagyja a termet. A valóságban ez nem történt meg, a felvétel egy korábbi alkalommal készült (...) Mikor ez a ferdítés kiderült, majdnem a teljes stábot kirúgták a köztévétől, akinek köze volt a filmhez.

Annie négy fotója végül 25 perc alatt készült a királynőről. A képek valójában több részletből összevágott fotók, külön befotózott háttérrel és külön fotózott berendezési tárgyakkal. Annie ezzel a technikával Cecile Beaton hagyományait szerette volna megidézni, Beaton ugyanis mindig maga rendezte be a királyi portrék háttereit, az utolsó virágszálakig.

 Így lett a királynő emberi oldalából ez:

Miért ne ragasszunk hülye matricákat a kamerára?

Völgyi Attila csak egy dolgot hagyott ki a camera tape-ről szóló bejegyzéséből: Hol lehet itthon kapni?


Régóta akarok venni, de mindig olyan misztikusan beszélnek róla, mintha valami titkos feketepiacon lehetne kapni, pult alól, bemondva a titkos jelszót a kínainak.

Nekem amúgy ez az egy matrica van a gépemen. Akkor ragasztottam fel, amikor elkezdtem dolgozni, és azóta reménykedek, hogy nem fog sose lekopni.

Két dologból jó:

- Kombinálva a rendkívül előnyös külsőmmel simán néznek eltévedt iskolásfiúnak, és nem tartanak zavaró tényezőnek. Békén hagynak.

- Odajönnek és megkérdezik, hogy 'há-há, mi az a 'T' betű a kamera alján?' és akkor mindig eljátszhatom az ezerszer ismételt párbeszédet, ami egy magabiztos, de kedves mosollyal folytatódik, hogy 'régen raktam oda, de már kezd lekopni'.  - És akkor bólogatunk. Ilyen 'tudd, hogy értsd' helyzet.

Két eltűnt Kodak kamera átírhatná a hegymászás történelmét

flickr.com/carlos pascual piazza

1953-ban ezen a napon (május 29.) ért fel a Mount Everest csúcsára Sir Edmund Hillary és Tenzing Norgay. Hivatalosan ők voltak az első két ember, akik meghódították a világ legmagasabb hegyét, és vissza is tértek onnan. Címüket csak két elveszett Kodak kamera vehetné el tőlük, amiket egy 1924-es expedíció mászói, George Mallory és Andrew Irvine hagytak el a hegyen.

Mallory holttestét 1999-ben találta meg egy expedíció, alig hatszáz méterre a csúcstól, de a holttest helyzetéből nem lehetett megállapítani, lefelé vagy felfelé tartott-e. Mallory mászótársának holtteste a mai napig nem került elő, de több hegymászó is tudni véli, merre találhatnák meg, ha az időjárás ismét a száraz '99-eshez hasonlítana, és felszínre kerülne a holttest a hó alól.

Sikeres próbálkozásuk egyetlen hiteles bizonyítéka az általuk készített fotó lenne.

Irvine és Mallory egy-egy Kodak 'Vest Pocket' zsebkamerát vittek magukkal a hegyre, de egyik gép sem került eddig elő. 1999 után két expedíció is indult az elveszett kamerák felkutatására, melyek során megtalálták a két mászó utolsó táborát is, de a kamerákat ott sem találták. Feltehetően mindkét gép Irvine-nál volt, mivel utuk szinte minden egyéb kiegészítője jó állapotban került elő Mallory holttestéről, vagy a táborukból.

A Kodak Vest Pocket kamerái egyébként az első világháború tájékán kerültek forgalomba, egyszerű felépítésük, alacsony áruk és kis méretük miatt katonák is előszeretettel vitték magukkal őket. A fémből és bőrből készült váz túlélhette volna a hegyet, ahogy a benne lévő film is.

A száraz, oxigénben szegény levegő ideális körülményeket teremt a filmek tárolásához, elképzelhető lenne, hogy ha megtalálják valamelyik gépet, kellő körültekintés mellett megmenthetőek lennének a filmek. A (néhai) Kodak cég szakértői részletes útmutatót készítettek a keresésben részt vevő hegymászóknak, arra az esetre, ha  megtalálnák odafenn valamelyik elveszett kamerát.

Amíg viszont nem kerülnek elő a fényképes bizonyítékok, Edmund Hillary és Tenzing Norgay marad az első páros, aki felért az Everest csúcsára, és vissza is tért onnan. A LIFE magazin oldalán az évforduló alkalmából át lehet lapozni a júlus 13-án megjelent lapszámot, ami elsőként számolt be képekkel az expedícióról.

Summitting Everest: Nothing like the first time @ LIFE.com